Sor- és kódszáma a műemlékek lajstromában: 283. BH-II-m-A-01080.
Șirul Canonicilor (Kanonok sor). Az utca régebbi elnevezései: Stadionului (1966–1994), Káptalan sor (1859).

A klasszicizáló barokk stílusú bazilikát (székesegyház) 1751–1780 között építették Giovanni Battista Ricca és Franz Anton Hillebrandt terve alapján. A kivitelezők: Giovanni Battista Ricca, Dominici Luchini, Johann Michael Neumann.

A nagyváradi római katolikus székesegyház építését Forgách Pál püspök (1747–1757) kezdeményezte, aki 1748 februárjában foglalta el váradi székhelyét. Szent László templomát szűknek és alkalmatlannak találta székesegyháznak, de nem volt megelégedve a vele szemben levő püspöki lakkal sem. Benn a városban nem talált megfelelő helyet nagyszabású terve megvalósításához, ugyanis nemcsak egy székesegyházat, hanem egy teljes monostort akart építeni, terjedelmes kerttel körülvéve. A tervéhez megfelelő helyet Olaszi felett, a szőlőhegyek alatti magaslaton találta meg, amely azzal az előnnyel is járt, hogy püspöki birtok volt. Olaszi akkor még csak a Páris-patakig terjedt, az ezen túli rész majd csak 1752-től kezd benépesülni, a székesegyház építését követően. A székesegyház tervének elkészítésére Forgách püspök Franz Anton Hillebrandt fiatal bécsi építészt kérte fel, aki eleget is tett a megrendelésnek. 1750 júniusában Hillebrandt Váradon járt és írásban kötelezte magát arra, hogy „azon Váradon készített három rajzot, melyet Forgách már elfogadott, »újból« tisztán és pontosan még tizenegy darab rajzban kidolgozza.” A rajzok pár hónap múlva elkészültek. A püspök utasította bécsi ügyvivőjét, Bernáth Györgyöt, hogy intézkedjen afelől, hogy Hillebrandt némi változtatást eszközöljön a székesegyház tervén, többek között hagyja el a kupoláját. Bernáth októberben levélben értesítette a püspököt arról, hogy a terveket a kancellárnak is bemutatta, és az jóváhagyta a püspök szándékait, építészeti elképzeléseit. A püspök az elkészült tervrajzokat és a székesegyház modelljét 1751 decemberében átadta három bécsi építőmesternek felülvizsgálatra, akik a tervet némi módosítások mellett megvalósíthatónak találták. De ekkor már javában dolgoztak az alapok kiásásán. A kivitelezéssel Giovanni Battista Ricca olasz építészt bízták meg. Riccát az olaszországi Comóból hívták. Dominici Luchini nevű munkavezetőjével s huszonnégy kőművessel meg is érkezett. A székesegyház alapkövét 1752. május 1-jén tették le, nagy ünnepség mellett.

Az építészettörténeti munkák megoszlanak abban, hogy Hillebrandt vagy Ricca tervezte-e a váradi székesegyházat. Biró József az általa tanulmányozott, az alapkőletétellel kapcsolatos kiadásokat tartalmazó iratok alapján egyértelműen megállapította: Ricca nem kőművesmester, hanem építész volt, aki új terveket készített, amelyekért a pénzt felvette, s így nem lehetett a Hillebrandt-terv kivitelezője. „Ezek szerint a nagyváradi latin székesegyház első, kivitelre került tervét, már csak az írott források nyomán is, Gianbattista Riccának kell tulajdonítanunk.” Kelényi György is elismerte, hogy Ricca több volt, mint Hillebrandt terveinek kivitelezője, de szerinte az olasz építész nem készített teljesen új terveket, hanem a barokk korszak tervezési gyakorlatának megfelelően, a Hillebrandt-tervek valószínűleg csak „alapanyagul” szolgáltak számára, s Ricca a maga észak-itáliai eredetű stílusához, kivitelező gárdája képességéhez mérve átformálta, talán egyszerűsítette a kézhez kapott anyagot. Biró szerint Ricca nem a provinciális osztrák templomépítészet szellemében dolgozott, hanem a római barokkot követte, amely közelebb állott Forgách püspökhöz. Ricca a római Il Gesu mását akarta Váradon felépíteni, amelyen – majd mint látni fogjuk – csak az építés későbbi szakaszán változtatott Hillebrandt.

Mivel a talaj nem mutatkozott eléggé szilárdnak, az alapokat úgynevezett cölöprostélyzatra rakták. Ahogy Bunyitay feljegyezte: „A kiásott alapárokba először tizennégyezer tölgyfa cölöpöt vertek le, ezek hegyibe roppant vastagságú gerendákat erősítettek, s az alapfalakat a gerendákra rakták le. 1752 október végéig az alapfalak a föld színéig emelkedtek fel; 1753-ban az ablakok alsó párkányáig és így feljebb évről-évre.” Kezdetben jó ütemben folyt a székesegyház építése, amit később két esemény hátráltatott: Ricca halála 1756-ban, valamint 1757 áprilisában Forgách Pál váci püspökké való kinevezése. Utóbbi 1758 februárjában távozott Váradról úgy, hogy a püspöki szék egyelőre betöltetlen maradt. Salamon József kanonok visszaemlékezése szerint Forgách püspök távozásakor a székesegyház hajója egészen készen állott, csak az utolsó két oldalkápolnánál és a tornyok környékén két öl magasságnyi hiányzott a koronázópárkányig. Forgách visszaemlékezésében a szentély és a két nagy kápolna, azaz a kereszthajókban levő kápolnák befejezéséről tesz említést, a többi rész pedig az ablakok felső részéig volt kiépülve.

A püspöki szék betöltetlensége alatt Kruspér István királyi tanácsos és Keserű György kanonok lett a püspöki javak felügyelője a pozsonyi királyi kamara határozata alapján. A királynő rendelkezett arról is, hogy folytassák a székesegyház építését az üresedésben levő püspökség jövedelméből. Az építkezés vezetését 1756–57 táján Dominici Luchini vette át, aki mint Ricca régi munkatársa és terveinek letéteményese, bizalmat élvezett. Ekkor épültek ki teljesen a hajó oldalfalai, de még 1759-ben sem volt befedve a templom, ugyanis: „A kancellária 1759 májusában felterjeszti a királynőhöz a székesegyház ügyét határozathozatal végett: vajon az egyházat rézzel födjék‑e be, mint Forgách tervezte, avagy zsindellyel? – s azt véleményezi, hogy megfelelő minőségű cserép esetén cseréppel, a kupolát pedig rézzel, ellenkező esetben pedig az egész templomot a két toronnyal együtt rézzel födjék be. Magán a felterjesztésen olvasható a királynő saját kezű döntése: cserép hiányában zsindellyel fedessék be a templom.” Kruspér csak 1759 augusztusában adott rendeletet a belényesi uradalomnak, hogy faragjanak a tetőzet számára gerendákat. Biró József szerint a helyzetet az is nehezítette, hogy ekkor még kupolával akarták megépíteni a székesegyházat, amire Luchini egyszerű pallérként nem lett volna képes. Az olasz egykori mesterének, Riccának a tervezetét igyekezett megvalósítani.

Mária Terézia 1759 decemberében Patachich Ádámot nevezte ki váradi püspöknek (1759–1776). A székesegyház építésének ügye ennek ellenére nehezen haladt előre, Salamon József kanonok keserűen írja: „Patachich Ádám püspök mindjárt 1760 tavaszán a székesegyház betetőzésére egybehordott gerendákat, szarufákat s cserepeket áthordatta a Szent László térre a Csáky Miklós-féle püspöki lak kibővítésére. De a lak kibővítve sem nyerte el a püspök tetszését, ezért elhatározta, hogy a székesegyház mellé egy reprezentatív püspöki palotát is emeltet. Nagyszabású építkezési terveihez, elképzeléseihez nem felelt meg az észak-itáliai ízlést követő, akkor már provinciálisnak, régiesnek tűnő stílusban dolgozó itáliai mesterek munkája.” Patachich püspök Franz Anton Hillebrandtot nyerte meg céljaira, aki a püspöki palota tervét el is készítette. Hillebrandt helyszíni megbízottja mindkét püspöki építkezésnél Johann Michael Neumann lett. 1760–61 körül már mindketten Váradon tartózkodtak. Amikor Hillebrandt átvette a megbízást, alapvetően megváltoztatta Ricca székesegyházi tervét is. Luchini fennmaradt rajza még karcsú tornyokkal és középen tamburon emelkedő kupolával ábrázolja a székesegyházat. A ma látottak alapján „a kupolának a nyeregtető alá süllyesztése, a tornyoknak, azok ablakainak, tagozásának, az óra elhelyezésének megváltoztatása s általában a formáiban gazdagabb olasz barokkból copf stílbe való átöltöztetése a később megjelenő Hillebrandt műve.” A székesegyház építése lassan haladt, mert Patachich püspök minden anyagi erejét a rezidencia építésére fordította. Emiatt a királynő 1769 júniusában Váradra küldte Koller József János kamarai tanácsost, hogy Hillebrandttal együtt vizsgálják felül az építkezést, valamint a püspökség anyagi helyzetét, és az ott tapasztaltakról tegyenek jelentést. Addigra már a székesegyházat Neumann felügyeletével teljesen beboltozták, elkészült a főhajó, a kereszthajók, a szentély csehboltozása, a félgömbszerű szentélyzáródás, valamint a tető alá süllyesztett kupola is, akárcsak a sekrestyék, valamint a föléjük épített helyiségek, a nyolc oldalkápolna a föléjük épített nyolc oratóriummal együtt. Hillebrandt egy sor változtatást javasolt – többek között a főhomlokzat módosítását –, amihez Mária Terézia hozzájárult. A püspöki építkezések a vizsgálatot követően újabb lendületet vettek, de annak jóformán csak a püspöki palota látta hasznát. Mária Terézia 1776. április 8-án kalocsai érsekké nevezte ki Patachich Ádámot. A főpap eltávozását követően a királynő nem kívánta betölteni a váradi püspöki széket a székesegyház felépítéséig. Patachich elmenetelekor éppen hogy be volt vakolva s meszelve a főhajó boltozata, az oldalfalak az oratóriumok ballusztrádjáig, és készen volt a kupolafreskó a közepén emelkedő vak laternával, valamint a kápolnákban levő oszlopok. A püspök távozásával leállt az építkezés is. Salamon kanonok szomorúan szemlélte a félbemaradt székesegyházat. „Gróf Forgách Pál nagyszerű alkotása mivé lett? Tetőzete már átereszti a nedvességet. Kívül-belül vakolatlan. Hiányzik az orgonakarzat. Az oltárok, oltárlépcsők, toronyba és karzatra vezető lépcsők még nem készültek el. Nincs padlózata, kriptája, ajtaja, ablaka. A homlokzat befejezetlen. A fülkék befalazatlanok.” A királynő utasította Hillebrandtot – aki akkor már udvari főépítész volt –, hogy tartson helyszíni szemlét, és tegyen jelentést arról, hogyan lehetne mihamarabb befejezni a székesegyház építését. Az építész a kanonok társaságában – akit a káptalan megbízott a további munkálatok felügyeletével – 1776 nyarán eleget tett a megbízatásnak, majd a látottakról részletes jelentést tesz az uralkodónak. Aprólékosan leírja a székesegyház és a püspöki palota állapotát, a legapróbb részletekre is kiterjedő gondos kimutatást készít, kiszámítva, hogy mennyi pénzre lesz még szükség. Mária Terézia döntése szerint 1777. október 18-ig be kell fejezni a székesegyház építését, amelynek fedezetéül a be nem töltött püspöki tisztség jövedelmét jelölte meg. Hillebrandt máshol volt építkezésekkel elfoglalva, de egyébként sem volt kedve ahhoz, hogy a Ricca által „eltorzított” építkezési terv kivitelezésében közreműködjön, ezért váradi helyettesére, Neumannra bízta a közvetlen irányítást. 1778 tavaszán hozzákezdtek a tornyok, a homlokzat építéséhez, és olyan jó ütemben, hogy augusztus 15-re már a kereszteket is feltehették a tornyokra. Sajnálatos módon a királynő sürgetése miatt és nem utolsósorban anyagi megfontolásból a tornyokat a tervezettnél alacsonyabbra építették. Salamonnak – aki Ricca eredeti tervéhez ragaszkodott – számtalan nézeteltérése akadt Neumannal, aki viszont Hillebrandt elképzelését követte. A heves ellentét a Ricca itáliai és a Hillebrandt klasszicizáló barokk felfogása közti különbségekből eredt. A vita eldöntése céljából Salamon József a káptalan és a királyi kancellár útján emlékiratot terjesztett a királynő elé, aki azt kiadta Hillebrandtnak és Neumannak. Hillebrandt 1778. szeptember 2-án keltezett jelentésében minden vádpontra megfelelt, megvédte a kupola szerkesztését, az eldugott oltárok közelebb hozását, az órának technikai okokból az oromzaton való elhelyezését. Mária Terézia elfogadta az udvari építésze érveit, a káptalan vádjait nem vette figyelembe, így a főhomlokzat kivitelezésében, a külső-belső díszítésben Hillebrandt elképzelései valósulhattak meg. A királynő 1779. május 3-án újabb sürgető rendeletet adott ki, és ugyanazon év augusztus 7-re kitűzte a székesegyház ünnepélyes felszentelésének időpontját is. De a székesegyház mégsem készült el, a sok átépítés felemésztette a betervezett pénzösszeget is. A királynő október 21-én egy újabb összeget utalt ki a székesegyház belső felszereléseire. Végül december 8-án Korniss Ferenc nagyprépost megáldhatta a székesegyházat, egyúttal nyilvános használatba is adta. Az ünnepi felszentelésére 1780. június 25-én került sor. Kollonitz László erdélyi püspököt, aki a székesegyházat felszentelte, Mária Terézia ugyanazon a napon váradi püspökké nevezte ki. 
A székesegyház külső képe nem sokat változott az építését követő több mint két évszázad alatt. A legszembetűnőbb, hogy az oromzatán levő kőszobrokat 1832-ben eltávolították, mivel súlyuk miatt nagy terhet róttak a falra, amely megrepedt, de a statuák is „viseltesek” voltak már. Lajcsák Ferenc püspök belül üres ércszobrokat akart a helyükbe állítani, de végül terve nem valósult meg. 1872-ben rézzel fedték be a tornyok sisakjait az addigi bádoglemez helyett. A toronysisakok rézlemez borítását az első világháború alatt hadi célra levették, közönséges bádoggal helyettesítették. A székesegyházat többször is felújították. Például 1958–68 között a város restauráltatta külsőleg az elvett káptalani kertek fejében, ahová tömbházakat építettek. Ezt követően, az 1980-as évek végén külföldi segélyszervezetek anyagi támogatásával ismét felújították a székesegyházat. 1991. december 16-án a Basilica Minor kitüntető címet kapta a székesegyház II. János Pál pápától, Tempfli József megyés püspök kérésére.

A székesegyház főhomlokzata teljes egészében Hillebrandt művének tekinthető, még akkor is, ha annak két, ferdén a falsíkhoz csatlakozó tornyának alapjait s alsó szintjét még Ricca készítette. A székesegyház főhomlokzatán levő ikertornyok nincsenek szerkezetileg összekötve a hajóval, ezért inkább saroktornyoknak tekinthetők. Rézsút állnak, és eredetileg oszlopos előcsarnokot kellett volna övezniük, amely aztán nem épült meg. A tornyokat vízszintesen erőteljes övpárkányok tagolják három részre. A tornyok alsó részének rusztikás sávozású felületét, keskeny kerettel és záródíszítéssel ellátott négyzetablakok törik át. A torony második színtjén a tükörmélyítésű felületek közepén az első szinthez hasonló ablakok láthatók. A 18. század végére jellemző stílus megnyilatkozásai a tornyok domborúan tompított élei. A tornyok legfelsőbb emeletét konzolfejezetű lizénák szegélyezik, s közöttük az enyhe hajlású ívvel lezárt, szalagmotivumos mellvéddel bíró nagy félkörablakok találhatók. A két hagymaszerűen karcsusodó, ovális ablakokkal ellátott toronysisak már magában Mária Terézia és II. József korának bélyegét hirdeti. A székesegyház tornyok szegélyezte főhomlokzatán a Ricca oszlopos és fülkés homlokzata helyett, háromtengelyes síkmegoldás lépett elő. A székesegyház főhomlokzatát horizontálisan az erőteljes övpárkány két emeletre tagolja. Földszintjén három ajtó található. A fesztonos pajzsdísszel koronázott egyenes lezárású főbejárat fölött nagy ovális ablak nyílik, s tőle jobbra és balra egy-egy közös talapzaton álló fűzérdíszes jónfejezetű pillérpár emelkedik az övpárkányig. Kétoldalt pillérektől övezve alacsonyabb mellékajtók találhatók; háromszögű szemöldökük alatt késő barokk konzolokba fűzött fesztonok díszlenek, fölöttük pedig egy-egy vízszintes szemöldökkel lezárt négyzetes ablak található. A homlokzat emeleti részének vízszintes tagolását a földszinthez hasonlóan nyolc jónfejezetű, de azoknál már keskenyebb pillaszter biztosítja. A középhangsúlyt a háromszögű szemöldökös, s kettős ívű fűzérrel díszített nagy ívelt ablak adja, amelyet egyenes vonalú, vízszintes szemöldökű, s keskenyen keretelt ablakok fognak közre. A hangsúlyos koronázópárkány fölött, az attikaszerű kiugrás közepén háromszögű timpanon emelkedik. A homlokzatot barokk oromzat zárja le, négyzetes lapján konzolfejezetű lizénapárok egy órát fognak közre. Az óra alatt térkitöltő vakolattábla, míg felette feszton és az óranyílást keretelésszerűen megtört lezáró oromzati párkány a székesegyház harmadik keresztjét tartja. Az oldalhomlokzatok leírása Biró József megfigyelése alapján: „A kereszthajó rusztikás és pilléres homlokzattagozása Hillebrandt megoldása. A hosszhajótest boltozatát négy-négy súlyos volutaszerű támasztóív fogja közre, közükbe a boltcikkelyek nagy ívelt ablakai nyílnak. Az övpárkány alatt az oratóriumoknak egyszerű lizénákkal tagozott négyzetes ablaksorát, s alattuk a kápolnák félkörívű ablakait találjuk, amelyeket azonban Hillebrandt látott el ívben hajló és záróköves szemöldökökkel. A szentély két oldalán öttengelyes, egyszerű lizénákkal tagolt melléképületek emelkednek, amelyek Ricca tervétől eltérően kétemeletesek, s a második emelet ablaksora az oratóriumokéhoz hasonló. Az övpárkány fölött ismét három támasztóív emelkedik a koronázópárkányig, s középen a szentélyboltozásba vágott nagy ívablak nyílik.” A székesegyházat arányosan zárja le a melléképületeknek két-két tengelyes hátsó frontja között a szentély kidomborodó apszisa, földszintjén a főoltártár két oldalán található két nagy félköríves ablakkal, közöttük vakolt faltáblával. Az apszis körbefutó övpárkánya fölött középen egy félkörablak nyílik, jobbra és balra két-két, s széleiken újra egy-egy konzolfejezetű háromnegyed pillér tagozza.

A székesegyház alaprajzán az Il Gesu félreismerhetetlen hatása olvasható le: széles, egységes teret képező főhajó és kereszthajó, kápolnasorrá alakított két mellékhajó a legfőbb jellemzője e típusnak. A négy-négy oldalkápolna felett a galériák találhatók. A szentélytől balra esik a Szent Kereszt-kápolna, melyet jóval később Széchenyi Miklós püspök (1911–1923) Jézus Szíve-kápolnaként rendezett be. Előteréből a lépcsők a püspökségi könyvtárba vezetnek. A szentélytől jobbra az előcsarnokból a sekrestyébe és a lépcsőkön keresztül a püspökségi levéltárba lehet jutni.

„A templomba lépve, a külső tagozás egyhangúságával szemben meglepő ellentétet nyújt a pompás, gazdag, díszítményekkel ékes tér – állapítja meg Biró József. A fő hatást a széles főhajó képviseli, mely a szentélyen innen a kupolatérben összpontosul. Kár, hogy a négyzetes tér boltozása lapos kupolává alacsonyodott, mert az ablakos tambur híjján egységes középvilágítás nem keletkezhetett. A főhajó boltszakaszainak tíz nagy ívablaka és a homlokzat benyíló ablakai szolgáltatják a székesegyház megvilágítását, míg a többi ablaknyílások inkább tompa, sejtelmes fényeket engednek át s az egész katedrálisnak lefokozott, félhomályos s szinte misztikus ünnepélyességet kölcsönöznek.

A belső tér áttekintése rendkivül világos. [...] Az egész templom belsejét körülövezi a gazdagon profilált hatalmas koronázópárkány, mely kompozitfejes óriási félpillérpárokon nyugszik s melynek törése mindenütt követi a félpillérek kiugrását. A főhajó mindkét oldalát, az orgonakarzattól kiindulva 2–2–2–2–1 ritmusú hatalmas félpillér, a kupola hevederíveit tartó, erősebb pilléreket mindkét oldalon egy-egy összesen nyolc félpillér tagozza. A kereszthajók sarkaiban, valamint a nagy oltárok mindkét oldalán egy-egy, fejezet nélküli lizéna fut végig. A szentélybe nyíló oratórium-ablakok oldalain hasonlóan egy-egy pillér emelkedik, míg a szentélyzáródás ívét tartó, erőteljesebben kiugró pilléreket félpillérek hangsúlyozzák, az utolsó félpillér pedig az apszis belső szélein áll. A főoltár koronázópárkánya bele van építve a főpárkányba.

A főhajó boltozatát öt, egyenként 9 láb szélességű heveder tagozza, melyek a pillérpárok fölött ívelnek és a 2 öl széles boltszakaszokat közrefogják. A kereszthajót dongaív boltozza. A szentélyt valamivel szélesebb, hevederkötegeken nyugvó csehboltozás fedi. A főhajó és kereszthajó találkozását jelző négyzetes tér fölött erőteljesebb, tömeges heveder tartja a négy pendentifen [csegelyen] nyugvó, vak laternával [lámpással] bíró lapos kupolát.

A nyolc homályos kis oldalkápolna archivoltjait dór fejezetű félpillérek tartják s a boltozatuk igen lapos csehkupola. A kápolnák átjáróiban a Hillebrandt által 3/4-re falazott kőoszlopok emelkednek; ión fejezetüket fűzérek ékesítik és homlokzati félpillérek formanyelvéhez simulnak.
A főbejárat fölött archivoltokon nyugszik a hármas boltozású, s ívelt vonalban kiugró orgonakarzat. Mellvédjét 3–3 fűzéres ión pillér tagozza, s a párkányzat fölött szalagmotivummal díszített és oválisan stilizált ballusztrád húzódik.

A részletekben mindenütt Hillebrandt formakészlete jut érvényre, így a kereszthajó oltárai mögött körülfutó karzat konzolfejezetes pillérein, a közeikben nyíló ovális ablakoknak az oratóriumok ívben záródó nyílásai fölött ismétlődő fűzéres díszítményein. A szentélybe nyíló két ablakot fogsoros timpanon koronázza, szemöldökük és mellvédjeik fesztonokkal ékesek. A Hillebrandtra jellemző szalagmotívummal találkozunk a kereszthajó karzatain, az oratóriumok mellvédjeinek balluszterjein éppúgy, mint a nagy toronyablakok parapettjein. A stukkódíszítés általában szegényes: a kapiteleken és a fesztonokon kívül még csak a kupola hevederjeinek kiindulópontján és közepén pihen egy szerény virágfűzéres stukkódísz. A stukkó szegénységét azonban bőven pótolja a pazar aranyozás és márványozás, valamint a dekoratív és figurális freskódíszítés, melyek a templom belsejét valóban ragyogóvá varázsolják.”

A székesegyház összességében nézve Biró József általános érvényű megállapítása szerint: „hatalmas mérete ellenére sem tartozik a legszebb 18. századbeli magyarországi barokk templomok közé, aminek két fő oka a stílusegység hiánya és a helytelen arányok. Áll ez különösen a város felé forduló déli főhomlokzatra. A széles és impozáns középrészt aránytalanul csenevész tornyok fogják közre, s ez különösen profilban s nagyobb távlatokból nézve feltűnő. A templom roppant tömegéhez képest túl alacsonyak a 61 méter magas tornyok. A részletekben a késői copf stílelemei jelentkeznek.” Mindezek ellenére a római katolikus székesegyházat joggal sorolták az A kategóriás műemlékek sorába.

Forrás: Nagyvárad és Bihar megye épített öröksége, Dukrét Géza és Péter I. Zoltán, 2016