Az 1968-1970-es lecsapolás előtt az Érmelléki medencét nagy kiterjedésű mocsárvilág töltötte ki, a melynek értékei között jelentős helyet foglalt el a változatos és bőséges halállomány. Ennek a jelentős természeti értéknek a kiaknázását a környező falvak erre szakosodott halászai végezték. Ezek nem voltak hivatásosak, hanem más mezőgazdasági tevékenységek mellett halásztak, tehát ún. paraszthalászok voltak, bár a halászat jövedelmük egy jelentős hányadát biztosította. A változatos vízrajzi viszonyoknak megfelelően a halászok változatos halfogási eszköztárat alakítottak ki maguknak. A lecsapolás után ezek értéküket vesztették, s a megsemmisülés várt rájuk. Az 1990-es években felkerestem az érmelléki falvak hajdankori halászait, lejegyeztem a halászattal kapcsolatos ismereteket, lerajzoltam, lefényképeztem a szerencsére még fennmaradt eszközöket, s a dr. Kós Károly irányításával feldolgozott anyagot a Népismereti Dolgozatok 1994-es számában közöltem. Az ő biztatására hasonló módon dolgoztam fel a környék népi vadfogásának anyagát is, de ezt az ND megszűnése miatt már a magyarországi A Puszta c. folyóiratban közöltem. Amikor lehetőség nyílt rá, s a városi hatóságoktól helyet kaptam, pályázati pénzből felújíttattam az éppen megüresedett régi banképület néhány termét, majd újra felkerestem a már ismert helyeket és adatközlőket, s - ahogy mondani szokás - a 24-ik órában összegyűjtöttem a halászat és vadfogás még fellelhető eszközeit, s belőlük egy erre szakosodott kis múzeumot hoztam létre.

Egy nem is olyan régen még gyakorolt népi mesterség utolsó munkaeszközeit mutatjuk be, amikor ez a mesterség már eltűnt a területről, s hajdankori művelői már kihaltak, így az egészet a feledésbe merülés fenyegette.

A javaslatott összeállította és benyujtotta: Dr. Wilhelm Sándor